kisváros :D

Tegnap kicsit kiszakadtunk a mindennapjainkból. Ugyan délután keltünk fel, de végre el is mentünk vhova, ahol még nem voltunk… Bundeenaba. Eleinte oda akartunk költözni, de így utólag örülök, h erről letettünk. Gyönyörű hely, de cirka 1 órára Sydneytől és egy tipikus álmos kisváros. Olyasmi, mint egy miniváros, mert van kb. 10 utcája és minden olyan kicsi (abc, tűzoltóság, sőt, még a tengerpart is…). Az első, ami igazán furcsa volt, azok az utak, amiken keresztül el lehetett oda jutni. Hasonlított az amcsi filmekhez, amikor a városból kiszáguldanak és két oldalt hatalmas, sűrű és sötét növényzet takar el minden kilátást és olyan, mintha be lennél zárva egy pályára, ahonnan nem engednének letérni… A klausztrofóbia után egy kis erdő következett, ahol olyan kanyarok voltak, h még Gabica is betartotta a sebességkorlátozást, mert nem egy helyet láttunk, ahol már valaki látta kárát a gyorshajtásnak (ezek szerint az emberi felelőtlenség világszintű probléma, pedig reménykedtem…). A kanyarok után végre egész jó helyre értünk, ahol fák sokasága vett körül minket és rengeteg furcsa madárhang hallatszott. Igen, a sok fa annyit tesz, h rossz helyen kanyarodtunk be, mert Rozi megint bal lábbal kapcsolódott be. Viszont végre értelmes helyre sikerült kerülni, méghozzá egy nemzeti parkba. Rengeteg táblát láttunk kitéve, amiket akkor nyomatékosítanak, ha árvíz van és végre megértettük, h miért. Az egyetlen út, ami átvezet Bundeena felé, egy kis folyórész fölött megy át és lélegzetelállító, ahogy körbevesz mindent a víz és a sok növény, csak annyi a probléma, h a folyó és a part szintje között kb. 50 cméter a különbség. Na, a lényeg, h innen 5 perc múlva be is futottunk a célállomáshoz és kiköthettünk egy zsákutcában egy dombtetőn, csak h hozzuk a formánkat, ahonnan már majdnem lehetett látni a bícset, de lemenni azt persze már nem lehetett. Szal kocsiba megint be és végre eljutottunk a partra, ahol leraktuk a kis, beteg vent és elindultunk felfedezni, h miért tetszett annyira Leahnak ez a hely. Nem volt nagyon meleg, de már volt kb. 3 család, akik fürödtek (én pulcsiba és hosszú ujjúban pont nem fáztam :D) és napoztak! Lementünk a víz közelébe, mert rájöttem, h ugyan már egy hónapja itt vok, de vízhez még nem értem, szal gyorsan beletapicskoltam (Pancsi annyira élvezné ezt a helyet… Annyit tudna sarazni és csapkodni, amennyit csak egy 1 éves akar… :p). A part nem hosszú, de közvetlenül vannak ide nyíló kertek, szal kis irigységgel megállapíthatom, h rohadt kis mázlisták, akik itt tudnak dögleni néha a világ elől elbújva…

Ami még tetszett, az a kis patak volt, amit az óceán alakított ki magának. Kövekkel kirakott kis rész, ahol a homoknak teljesen más színe van a Naptól és annyira drága anyukáinknak való látvány. Olyan kedves, romantikus, de egyszerűségétől szép és különleges. Miután átugrottam a kis mosást, kijutottunk egy útra, ami egy mólóhoz vezetett. Rég láttam ilyen facölöpöket, amiken sok rétegnyi kagyló, hínár és egyéb vízkütyük vannak, de még mindig tetszik. J A mólót sajnos már befoglalták előttünk, szal gondoltunk egyet és elindultunk a sziklákon át a másik partrészre. Megérte. Megint 5 éves lehettem és mászhattam a sziklákra és én voltam a kapitáááány… Hableány is voltam egy kicsit… Kifeküdtem két sziklára és élveztem, h van Nap… Jajj, annyira jó néha a mesékben élni! :D De ha a valóságot veszem, ez akkor is szép és jó itt lenni. És csak, h mindenki érezze a törődést, mindent kapcsolok szinte vkihez. Pancsié lett az iszap és a pici hullámok, fatheré lett a sok nagy hullám, anyukáké a patak, nagyimé a kis házak egyike, a családé önmagában pedig az, h mindenki ott volt velem és az én szememen keresztül láthatott mindent! J

És Petrát most külön kiemelném, mert neki szántam a pillangót, amit láttam. Pici volt, törékeny, dobálta a szél, de szép volt és kitartó. ÉS ami a legfontosabb, jött egy másik pillangó és segítet neki repülni!!! :D Mert léteznek kivételek és ezt más nem értheti…

Na, bocs mindenkitől a kitérő miatt. Vannak olyan dolgok is, amik nem változnak. Ilyen például az, h kitakarítottunk, mielőtt megesz minket minden dzsuva, de ahogy most a „reggeli” teám mellett körbepillantok, semmit nem értünk vele. És a szétszórtság is megmaradt, mert tegnap is sikeresen megállapítottuk a kocsiban, h nincs nálunk fényképezőgép, de mikor Gabica visszament, h megkeresse, kinyitottam a táskát és láss csodát, megtaláltam. Szal senki ne tartson attól, h hazamegyünk és megváltoztunk, mert reggel még mindig veszekedni fogunk mindenkivel és max. a toleranciaküszöbünk lesz kicsit magasabb egy darabig. Szal mindenki visszakap minket kicsit boldogabban, kiegyensúlyozottabban és barnábban… :p